A Kárhozott balladája
Ott, hol a hold véres fényben áll,
s a sírok közt szél hidegen kiált,
egy árva gyermek lelke tört szilánkká,
a sötét mélység karjába zárta.
Sírása elnémult, kard lett kezében,
pengéje éhes, vérrel telve régen.
Nem ember többé, sem démon egészen,
átkozott árnyék, ki pusztulást idézzen.
Őrzi a Pokol kapuját némán,
szeme parázs, lángol bíbor éjben.
Ki szembe lép, többé vissza nem tér,
lelkét a Kard nyeli el, míg ég a vér.
Nevét suttogják rettegő falvak:
„Ő a Kárhozott, az ítélet kardja.”
Hol árnyék jár, ott élet elvész,
és örökre zeng a Pokol ének.
✦ 𐌴𐌹𐌽 𐌳𐌿𐌲𐌿𐌺 𐌀 𐌺𐌀𐌐𐌿, 𐌔 𐌒𐌀𐌓𐌙𐌿𐌽 𐌕𐌖𐌻 𐌔𐌕𐌖𐌕 𐌀 𐌕𐌖𐌙𐌶 𐌅𐌀𐌙𐌓. ✦
Én vagyok a kapu, s rajtam túl csak a tűz vár.
A Kárhozott születése
Valaha réges-régen, egy elfeledett faluban született egy gyermek, akinek sírását már az első napon baljós sötétség kísérte. Az égen vörös hold ragyogott, és a bába, aki világra segítette, megrettenve suttogta:
„Ez a gyermek nem hoz áldást, csak pusztulást…”
A fiú hamar árva lett. Szüleit betegség vitte el, és ő egyedül maradt az omladozó kunyhóban. Az emberek félve kerülték, mert amerre járt, elhervadtak a virágok, elnémultak a madarak, és a gyerekek sírva rohantak el előle.
A lélek megroppanása
Ahogy nőtt, úgy gyűlt benne a harag. Nem értette, miért taszítja el mindenki. Szívében lassan a keserűség helyét düh, majd bosszúvágy vette át. Egy éjszaka, mikor a falusiak tüzeket gyújtottak, hogy elűzzék őt, a fiú a temetőbe menekült. Ott, a sírok között, meghallotta a mélység hangját.
A Pokol kapui mögül egy hang szólt hozzá:
„Elhagyott vagy az élők közt… de az enyém lehetsz. Erőt adok, hogy mindenki féljen tőled. Csak a lelkedet kérem cserébe.”
És ő elfogadta.
A Kárhozott születése
Amint kimondta az igent, fekete lángok marták a testét, bőre eltorzult, szeme vörösen izzott, és kezében egy kard jelent meg – a Bukottak Pengéje, amely mindig vért kívánt.
Attól a naptól kezdve nem volt többé ember. Nem volt barátja, nem volt otthona, csak a pusztítás maradt. Amerre járt, falvak égtek, harcosok estek el, és mindenki csak egy néven emlegette:
A Kárhozott.
Ő maga sem tudja már, hogy bosszú vagy átok vezeti – de lelke örökre elbukott, és minden tettével csak mélyebbre süllyed a sötétségben.
A Kárhozott így lett a reménytelenség jelképe: egy lélek, aki valaha ártatlanul született, de a világ kegyetlensége és a saját dühe taszította a Pokol szolgájává.
A Kárhozott örök küldetése
Miután lelkét a mélységnek adta, a démonok koronát kovácsoltak számára: nem aranyból vagy ékkövekből, hanem csontokból és láncokból. Ezt a koronát a fejére tették, és ezzel pecsételték meg örök hűségét.
A Pokol kapuja, mely mögött számtalan elbukott lélek ordítása hallatszik, őrá lett bízva. Senki sem léphet át rajta, hacsak a Kárhozott nem engedi.
A félelemkeltő alak
A Kárhozott teste idővel tovább torzult. Bőre szurokfekete lett, karjai vasként nehezedtek, a kardja pedig minden elnyelt lélek után nagyobbra nőtt. Szemeiben nem maradt emberség – csak vörösen izzó láng, amely tükrözte a kínban vergődők ordítását.
Testtartása fenyegető, mindig előrehajolva, mintha bármely pillanatban támadna. A kapu előtt állva úgy fest, mint aki örökké kész valakit kettéhasítani.
Miért vált rettegett ellenséggé?
A Kárhozott nem csupán egy lélek a sok közül: ő az ítélet előhírnöke.
Ha valaki megpróbál átlépni a kapun, kardja azonnal lesújt, és a bűnös lelket az örök tűzbe taszítja.
A harcosok rettegnek tőle, mert nem csupán testet, hanem lelket is öl – így nincs menekvés még a halálban sem.
A démonok dalokat zengenek róla: ő az, aki még a bukottakat is újra megkínozza, hogy soha ne találjanak békét.
A végzet szimbóluma
Az élők világában is mesélnek róla:
amikor az éjjel vörösre festi az eget, és idegen léptek hallatszanak a faluszélen, azt mondják, a Kárhozott jár köztük, hogy új lelket szerezzen a kardjának.
Így vált ő az örök őrzővé és a félelem jelképévé – aki már nem ember, nem démon, hanem valami a kettő között: egy elátkozott árnyék, akit csak a pusztítás tart életben. |
